Transfer of ownership by way of security (in Hungarian)

Author: István Gárdos

download

Gazdasági és Jog, 6/1998. page 18-21

A biztosítéki célú tulajdonátruházásról

A Gazdaság és Jog 1998. évi márciusi számában megjelent Sz.G.Z. A visszavásárlási joggal kombinált adásvételi szerződésről című cikkéhez szeretnék hozzászólni.

1.         Az előzmények

A zálogjog létesítése és érvényesítése kizárólag meghatározott formális szabályok és eljárási rend szerint, végső soron bírósági kontroll mellett történhet, és ráadásul a végrehajtási és a felszámolási eljárásban bizonyos követelések megelőzik a zálogjoggal biztosított követeléseket. Ezért a szóban forgó cikk a hitelezőket (és azok jogi tanácsadóit) régóta foglalkoztató kérdésről szól: Lehet-e a zálogjogot („a zálogjoggal kapcsolatos hátrányok miatt”) valami jobbal helyettesíteni (hiszen „a hitelező a lehető legbiztosabb pozícióba kíván kerülni”)?

A zálogjognak, mint korlátozott dologi jognak a hitelező számára vonzó alternatívájaként kínálkozik a tulajdonjog. Ezért nem véletlen, hogy az ún. biztosítéki célú tulajdonátruházásnak a megvalósítására a gyakorlatban számos kísérlet történt. Az alapeset a fiduciáris tulajdonátruházás, amikor egy hitelszerződéshez kapcsolódva egyértelműen biztosítéki célzattal átruházzák valamely dolog tulajdonjogát azzal a feltétellel, hogy a hitelező köteles a dolog tulajdonjogát visszaruházni az eladóra, abban az esetben, ha az a hitelszerződésből fakadó kötelezettségeinek teljes mértékben eleget tett. A fiduciáris jelző utal a tulajdonátruházás kötelmi jellegű korlátaira: a hitelező a tulajdonost megillető rendelkezési jogot csak a szerződésben meghatározott feltételek (pl. az adós mulasztása) bekövetkezése esetén gyakorolhatja; a hitelező köteles mindazt megtenni, ami a dolog állagának megőrzéséhez szükséges; köteles a felmerült költségekkel illetve a keletkezett hasznokkal elszámolni; a dolgot illetve bármit, ami abból a követelése kielégítése után megmaradt, az adósnak kiadni. Ezzel a megoldással lényegében megegyezik a követelések biztosítéki célú engedményezése, amelynek során az adós követelései szolgálnak biztosítékul, azonban nem azok elzálogosítása, hanem engedményezése útján. Ennek továbbfejlesztett változatának tekinthetjük a faktoringot, a szerződésbe vagy értékpapírba foglalt követelések leszámítolását, a forfetírozást és társait, amelyeket egyébként, a kétségek kizárása érdekében, a hitelintézetekről és a pénzügyi vállalkozásokról szóló 1996. évi XCII. törvény („Hpt.”) a „pénzkölcsön nyújtása” nevű pénzügyi szolgáltatás körébe sorol.

A biztosítéki tulajdonátruházások körébe sorolhatók, a nemzetközi gyakorlatban igen elterjedt úgynevezett repo megállapodások vagy más néven penziós ügyletekis, amelyek dolgok (jellemzően értékpapírok) visszavásárlási kötelezettséggel való eladásáról szólnak. A repo ügyletek a visszavásárlási kötelezettséggel való eladás helyett esetenként két egymástól formailag független, de ugyanarra a dologra vonatkozó adásvételi szerződés formájában jelennek meg. A két adásvételi szerződésben természetesen ugyanazok a felek ellenkező pozícióban szerepelnek, és a két adásvételi szerződés teljesítési időpontja között valamilyen előre meghatározott vagy akár meghatározatlan és valamelyik fél által egyoldalúan meghatározható időtartamban van. Lényegében ebből a törekvésből alakult ki a „sale and lease back” konstrukció is, amely alkalmazásával egy vállalat úgy finanszírozza a tevékenységét, hogy valamely eszközét értékesíti a hitelező részére, és azután lízingeli a hitelezőtől. A pénzügyi lízing esetében az az érdekes helyzet alakul ki, hogy bár a tulajdonjog formális jogi szempontból a lízingbeadóé, amely ebből következőleg kielégítési jogát is viszonylag könnyen tudja gyakorolni, azonban, a számviteli szabályok szerint a pénzügyi lízing tárgyát képező eszközöket a lízingbevevő vagyonaként kell nyilvántartani. Ez a számviteli szabály tükrözi azt a tényt, hogy a vagyontárgy elvesztéséből, megsemmisüléséből, értékvesztéséből eredő kockázatokat a lízingbevevő viseli.

Ezeknek a gyakorlatban elterjedt megoldásoknak a jogi megítélése eltérő. Egyes ügylettípusok, mint például az utolsóként említett pénzügyi lízing, olyan erősen meghonosodtak a gyakorlatban, hogy jogszabályi elismerést is nyertek. Amint azonban láttuk, a jogszabályi elismerésnek is az volt az ára, hogy kifejezésre került benne az ügylet hitel-jellege. Azoknak a megoldásoknak az esetében, amelyek nem rendelkeznek jogszabályi legitimációval, a jogi helyzet bizonytalan. A bizonytalanság éppen abban áll, hogy nehéz egyértelmű tagadó választ adni arra a kérdésre, vajon e szerződések nem színleltek-e. A fiduciáris biztosítéki tulajdonátruházások (engedményezések) esetében például minden jel arra utal, hogy a tulajdonátruházás hitelezői biztosíték funkcióját tölti be. A többi esetcsoport közelebbi megvizsgálása esetén sem lehet kétséges az, hogy az ügylet valódi tartalma az adásvétel tárgyát képező értékpapír vagy más dolog fedezete melletti hitelezés. A repo szerződések esetén például erre utalnak a következő standard sajátosságok: a vételár és a visszavásárlási ár különbözete megegyezik a felek által megállapított kamatláb alkalmazásával adódó összeggel; az eladó köteles az általa átadott értékpapírokat kiegészíteni abban az esetben, ha azok értéke a felek által előzetesen megállapított összeg alá süllyed; a repo időtartama alatt a kamat vagy az értékpapír egyéb hozama az eladót illeti meg. Ennek megfelelően a pénzügyi vállalkozásokra vonatkozó számviteli szabályok szerint a penziós ügyleteket hitelügyletként kell nyilvántartani. Mindezek olyan sajátosságok, amelyek egyértelművé teszik azt, hogy az ügylet valódi tartalma nem tulajdonátruházás. Mindezek miatt kétségtelenül fennáll az a jogi kockázat, hogy a szóban forgó szerződéseket a bíróság adott esetben a Ptk. 207.§-ának alkalmazásával átminősíti hitel, illetve zálog (esetleg óvadéki) szerződéssé. Abban az esetben pedig, ha a kötött ügylet nem elégíti ki azokat a feltételeket, amelyek a Ptk. szerint a zálogjog létrejöttéhez szükségesek, vagy ha a kikötött feltételek a zálogjoggal kapcsolatos eltérést nem engedő szabályokba ütköznek, még az is lehetséges, hogy a Ptk. 200.§-ának (2) bekezdése alapján a palástolt szerződés is semmisnek minősül, és a hitelező teljesen biztosíték nélkül marad.

2.         A visszavásárlási joggal kombinált adásvételi szerződés

Az előzőek miatt nagy jelentőségű Sz.G.Z.-nek az a bejelentése, amely szerint „a visszavásárlási joggal kombinált adásvételi szerződés nem minősül színlelt szerződésnek”. Első ránézésre a szerző által javasolt konstrukció is a biztosítéki tulajdonátruházás egy formájának tűnik, ezért ahhoz, hogy a visszavásárlási joggal kombinált adásvételi szerződéssel kapcsolatban ne fenyegessenek az előzőekben említett jogi kockázatok, abban kellene biztosnak lennünk, hogy ez a szerződés a felek valódi szándékait türközi, és nem dologi biztosíték melletti hitelezést leplez. A szerző megnyugtat bennünket: az általa javasolt megoldásban szó sincs színlelt szerződésről, „lényegében azért, mert a felek nem színlelnek semmit”: „A „hitelező - vevő” feltétlenül tulajdonjogot kíván szerezni”, és az eladó is „hajlandó értékeit pénzzé tenni”.

3.         Valódi vagy színlelt szerződés?

Természetesen lehetnek olyan esetek, amelyekben a felek valódi és elsődleges szándéka tényleg a dolog tulajdonjogának visszavásárlási jog mellett való átruházására irányul. Éppen ezért esetenként, a körülmények vizsgálatával kell megállapítani azt, hogy valódi visszavásárlási joggal kombinált adásvételi szerződésről, vagy pedig ilyen szerződéssel leplezett hitelezésről van-e szó. Egy ilyen szerződés megítélésénél gazdálkodó szervezetek esetében abból kellene kiindulnunk, hogy dolgokat azért vásárolnak, mert szükségük van azokra a tevékenységükhöz (ideértve azt az esetet is, hogy kereskedők további értékesítés végett vásárolják az árucikkeket). Az eladó visszavásárlási joga azonban jelentős mértékben korlátozza a vevő rendelkezési jogát, ezért a gyakorlatban nem jellemző, hogy egy gazdálkodó szervezet üzletszerűen azzal foglalkozzon, hogy megvásárol vagyontárgyakat úgy, hogy a visszavásárlás jogát az eladó számára meghagyja. Még erősebbek lehetnek a kételyeink, ha a dolog megvásárlója hitelintézet vagy pénzügyi vállalkozás. Pénzügyi intézmények a visszavásárlási jog fenntartása mellett üzletszerűen csak valamilyen pénzügyi szolgáltatás keretében vásárolhatnának dolgokat. Ez a pénzügyi szolgáltatás pedig elsősorban éppen a pénzkölcsön nyújtása lehetne. Kevéssé valószínű, hogy védhető lenne egy olyan állítás, amely szerint egy hitelintézet (amely pénzügyi szolgáltatáson kívül más tevékenységet nem folytathat) által folytatott visszavásárlási joggal kombinált adásvételi tevékenység nem hitelezés.

Az előzőekben írt szociológiai jellegű körülményeken kívül valószínűleg tiszta jogi elemzés alapján is eldönthető, hogy egy tulajdonátruházásról szóló szerződés tartalmilag is tulajdonátruházásra vagy valamely egyéb célra irányul-e. Amint e cikk első részében már említettük, számos szabály (elsősorban a kockázatviseléssel, a dolog hozamaival és a visszavásárlási árral kapcsolatos szabályok) eltérően alakul attól függően, hogy mi a felek valódi szándéka. Sajnos a cikkből nem derül ki, hogy a szerző által ajánlott megoldásban ezek a kérdések hogyan vannak szabályozva. Azaz pl. ez a szerződés hogyan rendelkezik a dolog elpusztulásának következményéről olyan esetben, amikor a pusztulás egyik félnek sem róható fel. Hitelügylet esetén a megoldás az lenne, hogy az adós vagy további vagyontárgyat köteles átadni a hitelezőnek vagy pedig köteles fizetési kötelezettségét annak lejárata előtt is teljesíteni. Ha valódi adásvételről van szó, akkor a pusztulással mind a két fél veszít: A vevő elveszíti a megvásárolt dolgot, az eladó pedig elveszíti a visszavásárlási jogát (további fizetési kötelezettség azonban nem terheli). Ehhez hasonlóan felmerül, hogy ki viseli a felmerülő esetleges rendkívüli ráfordítási költségeket, ki viseli az értékesítés költségeit, és kit terhel az a kockázat, hogy esetleg átmenetileg a dolog nem értékesíthető, vagy a vártnál csupán kedvezőtlenebb feltételekkel értékesíthető. E tekintetben feltétlenül megemlítendő, hogy a banküzem prudens működésére vonatkozó szabályok élesen megkülönböztetik a hitelezői és a tulajdonosi kockázatokat, és - a cikkben írt javaslattal ellenkezőleg - éppen az utóbbi lehetséges elkerülését írják elő. Természetesen egy további fontos kérdés a visszavásárlási ár meghatározása is. Az írás csupán azt rögzíti le, hogy a Ptk. 374.§-ának erre vonatkozó rendelkezése diszpozitív, azt azonban nem árulja el, hogy a felek a visszavásárlási árat hogyan határozzák meg. Hitelügylet esetén, amint ezt a repo ügyletek kapcsán említettük, a visszavásárlási ár megegyezne az eredeti vételárral, növelve a kamatokkal. Igazi vétel esetén az árképzés szabályait igaz, hogy diszpozitív módon, de a Ptk. meghatározza, ha ettől a felek esetleg eltérnek, akkor az eltérés feltehetőleg abba az irányba mozdulna el, hogy a visszavásárlási ár reálisan tükrözze a dolognak a visszavásárlás időpontjában irányadó piaci értékét. Ez a különbség abból fakad, hogy míg a bank tipikusan kamat ellenében nyújtja a szolgáltatását, a kereskedő a piaci ármozgásokkal spekulál. Az előzőekben felsorolt és további releváns körülményeknek a vizsgálata nélkül nem lehet megmondani azt, hogy egy visszavásárlási joggal kombinált adásvételi ügylet valódi vagy színlelt ügyletnek minősül-e. Ha a vásárló pénzügyi intézmény és a vásárlást tevékenységi körében végzi, szinte kizárt, hogy az ügyletet hitelezésen kívül másnak lehessen minősíteni.

A szerző, az általa ajánlott ügylet minősítése során, az előbb említett körülményeket figyelmen kívül hagyva, egyszerűen kijelenti, hogy a „hitelező-vevő” „feltétlenül tulajdonjogot kíván szerezni”, tehát a valódi szándéka nem a hitelezés, hanem a tulajdonszerzés. Ennek az állításnak a komolyságát azonban megkérdőjelezi, hogy az egész cikk abból indul ki, hogy hitel- illetve zálogszerződés helyett, a hitelező biztonságának erősítése érdekében kerül sor e szerződés megkötésére. A „hitelező-vevő” valójában hitelezési biztosítékot keres, és csupán azért akar tulajdonjogot keresni, mert úgy gondolja, hogy ez számára előnyösebb, mint a zálogjog.

4.         Jogszabálysértő-e az ajánlott szerződés?

Színlelt szerződések esetén, a Ptk. 207.§-ának (4) bekezdéséből következően, azt kell megvizsgálni, hogy a palástolt szerződés érvényes-e, nem ütközik-e jogszabályba, illetve megfelel-e az esetleges kötelező formai előírásoknak. A cikkből egyértelmű, hogy a javasolt konstrukció célja, hogy a hitelező „maximálisan védve legyen az adós fizetésképtelensége ellen, illetve megtakarítsa a követelés kielégítésével kapcsolatos bírósági illetve végrehajtási procedúrát”, azaz elkerülje „a zálogjoggal kapcsolatos hátrányokat”. Úgy gondolom, nem hagyható figyelmen kívül az, hogy azok a szabályok, amelyek a hitelezők számára a zálogjog hátrányaiként jelentkeznek, a zálogjog lényeges jellemzői, és azt tükrözik, hogy a zálogjogosult csupán korlátozott dologi joggal rendelkezik, amelynek kizárólagos célja hitelezői követelésének kielégítése. E célon túlmenően azonban biztosítani kell az adós tulajdonjogának fenntartását és az ehhez kapcsolódó érdekeinek védelmét. A javasolt szerződésekkel ezért nem csak az a baj, hogy kiderülhet, hogy valójában biztosíték mellett nyújtott hitelt palástolnak, hanem az a kockázat is fennáll, hogy ezek a szerződések, mivel alapvető szabályok sérelmét jelentik, jogszabályba ütköző vagy jogszabály megkerülésére irányuló szerződésnek minősülnek, és mint ilyenek a Ptk. 200.§-ának (2) bekezdése, illetve esetleg a 202.§-a szerint semmisek, vagy legalábbis a másik fél által megtámadhatóak. Röviden szólva, nem valósul meg a hitelezőnek az a célja, hogy a zálogjognál erősebb pozícióba kerüljön, sőt még a zálogjoga is bizonytalanná válik.

Természetesen a zálogjog bizonyos szabályai máshogy is elképzelhetők lennének. Lehetséges lenne például, hogy a zálogjog érvényesítésének körén belül a hitelezőknek szélesebb körben legyen lehetőségük a zálogtárgy végrehajtási eljáráson kívüli értékesítésére, és lehetséges lenne olyan szabályozás is, amely szerint a zálogjoggal biztosított követeléseket semmilyen más követelés nem előzi meg. Az azonban semmiképpen nem képzelhető el, hogy a zálogjog jogosultját ne terhelje a zálogadóssal szemben szigorú elszámolási kötelezettség, és hogy a zálogjogosult a zálogtárgyat vagy az abból befolyó bevételt az őt megillető követelésen felül is megtarthassa. Márpedig a szóban forgó cikk éppen ezt javasolja: „A „hitelező-vevők” bölcs előrelátással általában úgy intézik a dolgot, hogy az általuk adott „kölcsön-vételár” összegét az általuk megszerzett vagyon (...) értéke lényegesen felülmúlja”, ezért a „„hitelező-vevő” jól jár, ha visszavásárolják tőle, amit megszerzett, de sokkal jobban jár, ha nem”. Az ilyen megállapodás a Ptk. 201.§-ának (2) bekezdése szerint megtámadható, vagy 202.§. szerint, mint uzsorás szerződés, semmis. Miközben teljes meggyőződésem az, hogy mind a hitelezők, mind pedig az adósok érdekét szolgálja, ha a hitelezés biztosítékai igazi biztosítékot jelentenek, könnyen és olcsón létrehozhatók és hatékonyan érvényesíthetők, és messzemenően egyetértenék a hatályos zálogjogi szabályok ilyen irányú módosításával, elfogadhatatlannak tartom e jog olyan kitágítását, illetve a Ptk. olyan interpretálását, amely az adóst a cikkben leírt módon kiszolgáltatná a hitelezők számára.

5.         Megengedi-e a magyar jog a biztosítékú célú tulajdonátruházást?

Az általánosabb jogi kérdés az, hogy a magyar jogban a biztosítékot kereső hitelezők számára fennáll-e a választási lehetőség a zálogjog és a (biztosítéki célú) tulajdonátruházás között. A zálogjog is a tulajdonjog jogosítványain való osztozást jelent, ezért elvileg nem lenne elképzelhetetlen a dologi jellegű biztosíték korlátozott tulajdonjog révén való megteremtése sem. Tartalmilag azonban valószínűleg ez sem jelentene lényeges eltérést a zálogjogi szabályokhoz képest. A zálogjogban két szabálycsoport korlátozza a jogosultat: azok a szabályok, amelyek az adós érdekeit védik a hitelezővel szemben és azok, amelyek a zálogjog szerepét meghatározzák a végrehajtási és a felszámolási eljárásban, azaz, amelyek egyes zálogjoggal nem biztosított, de a jogalkotó által privilegizált kielégítési joggal felruházott hitelezők érdekeit védik a zálogjogos hitelezővel szemben. Ezek jogpolitikai jellegű, eltérést nem engedő szabályok, és a zálogjog intézménye éppen e speciális igények kielégítésére szolgál.

A visszavásárlási joggal kombinált adásvétel SZ.G.Z. által javasolt struktúrájában mind az adós, mind pedig a többi hitelező érdekei sérülnek. A fiduciáris tulajdonátruházás esetén a felek közötti jogviszony korrekt módon van rendezve, harmadik személyek törvény által védett jogai azonban ez esetben is sérülnek. Azoknak a törekvéseknek, amelyek zálogjog alapítása helyett tulajdonjog megszerzésére irányulnak, elsődleges céljuk éppen e jogszabályok megkerülése. Komoly kockázata van, ezért annak, hogy az ilyen szerződések érvénytelenek. Valószínűleg arra a következtetésre kell jutnunk tehát, hogy - egyes, jogszabályokban vagy erősen kialakult gyakorlat által elismert speciális konstrukciók kivételével - a zálogjog és a tulajdonátruházás nem két egymással egyenrangú jogi biztosíték, amely közül a felek tetszésük szerint választhatnak. Azok a hitelezők, akik zálogjog helyett a biztosítéki tulajdonátruházás valamely formáját választják, kiteszik magukat az ebből fakadó jogi kockázatoknak.