Short summary of the insurance directives of the EU

Author: Zsolt Kovács

download

Magyar Jog, 1994/12. 758-765. o.

Rövid áttekintés az Európai Unió biztosítási irányelveiről

I.              Néhány szó bevezetőül

Az Unió biztosítási tárgyú szabályai a más pénzügyi szolgáltatásokra, így különösen a banki tevékenységre vonatkozó közösségi szabályozáshoz hasonlóan az Európai Közösség jogharmonizációjának más területeihez képest viszonylag későn és hosszabb alkufolyamat eredményeként születtek meg, amelynek elsődleges oka az volt, hogy a pénzügyi szolgáltatások, így a biztosítás terén is a tagállamok nehezebben adták fel a polgáraik védelmét szolgáló nemzeti szabályozások kizárólagosságát.

Ennek ellenére 1992-re, az egységes belső piac megteremtésének kitűzött időpontjára az annak működéséhez szükséges uniós irányelvek megszülettek, lehetővé téve a más tagállamban való letelepedést és a letelepedés nélküli szolgáltatásnyújtást.

II.            A biztosításra vonatkozó szabályok összetétele

Az Unió néhány csekély jelentőségű kivételtől eltekintve a szóban forgó szabályokat irányelv formájában hozta meg.

A szabályozás elsődlegesen a közvetlen /a biztosítók által nem biztosító ügyfelei irányába folytatott/biztosítási tevékenység közjogi kérdéseire, a biztosítási tevékenység folytatásának feltételeire irányult. Ezen belül — bár hasonló tartalommal — külön irányelvek születtek az életbiztosítási és a nem-életbiztosítási tevékenységre. E kérdéskör kiemelt kezelésének oka az volt, hogy mind a letelepedés, mind a szolgáltatásnyújtás szabadságának megteremtésére csak a biztosítási tevékenység folytatása előfeltételeinek egységesítésével nyílt mód.

Az uniós jogalkotás ezen kívül kiterjedt a viszontbiztosítási/biztosítók között a kockázat részleges továbbhárítására kötött biztosítási szerződések/ tevékenységre, a biztosítási szerződések jogára vonatkozó szabályokra, szabályozta a gépjárműbiztosításra, valamint a biztosításközvetítők tevékenységére vonatkozó egyes kérdéseket továbbá a közvetlen biztosítási tevékenységhez kapcsolódó egyéb területeket /pl. számviteli szabályok, csődre és felszámolásra vonatkozó szabályok stb./

Az alábbiakban csak az elsőként jelzett szabálycsoport vázlatos bemutatására vállalkozhatom, de a megfelelő helyen néhány utalást fogok tenni a másodiként említett irányelvekre is.

III.           A közvetlen biztosítási tevékenységre vonatkozó szabályok

1.             Szabályozási háttér

Mint arra már utaltam ebben a körben elsődlegesen a biztosításügyre vonatkozó közjogi kérdések nyertek szabályozást, melyek a biztosítás állami felügyeletének szabályozásában öltöttek testet. Itt kell kiemelnem, hogy a tagállamok felügyeleti szabályaiban két alapvetően eltérő felügyeleti filozófia volt jelen, mely a Közösség biztosítási tárgyú szabályainak mikénti alakulását lényegesen befolyásolta. Mindkét filozófia a biztosított védelmét kívánta szolgálni, eltérő úton kívánva azonban elérni ugyanazon célt.

Az egyik megoldás (Hollandia, Nagy-Britannia) elsősorban a biztosító pénzügyi stabilitásának, teljesítőképességének megőrzésére, illetve ennek ellenőrzésére (ún. szolvencia kontroll) helyezi a hangsúlyt, a biztosító kereskedelmi tevékenységébe való minimális beavatkozás mellett. A másik filozófia viszont a pénzügyi stabilitás mellett a biztosító kereskedelmi tevékenységének (kötvényfeltételek, díjtarifák, a biztosító vagyoni eszközeinek befektetése) ellenőrzését tartja a biztosítottvédelem fő eszközének. Az eltérő filozófiák léte jelentősen megnehezítette a jogharmonizáció folyamatát, a jogegységesítés minden jelentősebb lépésénél felvetve a kérdést, hogy a két koncepció közül melyik érvényesüljön a harmonizált szabályokban.

2.             A biztosítási szerződések joga

A Közösség általában a szerződési jog harmonizációját nem kezelte, illetve kezeli olyan stratégiai célként, melynek elérése nélkülözhetetlen az egységes belső piac megteremtéséhez. Nem kerülhette meg azonban e kérdést a szolgáltatásnyújtás szabadságának megteremtése kapcsán.

Elsődleges lehetőségként felmerült a biztosítási szerződések jogának, mégpedig fogyasztóvédelmi szempontból legérzékenyebb rendelkezéseknek harmonizációja, mely a minimális garanciák egységesítése által elfogadhatóvá tette volna a tagállamok szerződési jogát egymás számára. A Bizottság ennek megvalósítására előterjesztett egy irányelvtervezetet a biztosítási szerződési jog legérzékenyebb szabályainak (pl. a biztosított közlési kötelezettsége és e kötelezettség megsértésének következményei) egységesítéséről. A tervezet azonban tervezet maradt, melynek fő oka a tagállamok kompromisszumkészségének hiánya a saját jogukban alkalmazott megoldások feladására, valamint a szerződési autonómia jogválasztás tekintetében való korlátozására.

A probléma azonban ettől még megoldandó maradt, melyre végül is válaszként a probléma gyökeréhez, vagyis a biztosítási szerződésekre irányadó jog, illetve ennek szabad választása kérdéséhez nyúltak vissza a jogalkotók, s a közvetlen biztosítás terén hozott irányelveknek a szolgáltatásnyújtás szabadságát részben megteremtő második generációjában (második nem életbiztosítási irányelv 7. cikkely és második életbiztosítási irányelv 4. cikkely) kidolgozták a biztosítási szerződésekre irányadó kollíziós jogi (vagyis a szerződésre alkalmazandó jogot meghatározó) szabályokat.

3.             A biztosítási tevékenység felügyeletével kapcsolatos szabályok

A Közösség jogalkotási programja értelmében az egységes belső piac megteremtésében először a letelepedés, majd a szolgáltatásnyújtás szabadságának megteremtése volt a feladat. Az eredetileg kétlépcsősre tervezett folyamatba azonban beiktatódott egy közbenső lépcső, mely a szolgáltatásnyújtás szabadságának részleges megteremtését jelentette a nem lakossági biztosítások nagy része terén. A közvetlen biztosításra vonatkozó irányelveknek ennek megfelelően három generációját különböztethetjük meg. Az irányelvek második és harmadik generációja az első generációs irányelveket módosította illetve egészítette ki, ami jogalkalmazói szemmel meglehetősen nehezen kezelhető szabály tömeget eredményezett.

3.1.          Az irányelvek első generációja - A letelepedés szabadsága

3.1.1.       Az első nem-életbiztosítási irányelv (73/239/EGK)

Ez az irányelv a letelepedés szabadságának megvalósítását és ehhez kapcsolódva a biztosítási tevékenység folytatásával kapcsolatos szabályok lényeges elemeinek egységesítését tűzte ki célul.

A letelepedés szabadságának megvalósítása érdekében az irányelv egyfelől a más tagállamokból érkező, külföldi biztosítókkal szembeni speciális követelmények eltörlését kívánta meg (liberalizációs funkció). Az egységes piac létrehozásához azonban ezen túlmenően az is szükséges volt, hogy az általánosan alkalmazott feltételek is lényegileg azonosak legyenek, mivel ennek hiányában csupán szabadon hozzáférhető, egymástól elválasztott piacokról beszélhetünk. Ez utóbbi érdekében az irányelv e tevékenységi feltételeket, pontosabban az azokat tartalmazó tagállami szabályokat — legalábbis azok legfontosabb elemeit — is jórészt egységesítette (harmonizációs funkció).

E harmonizáció a székhellyel rendelkező vállalkozásokra nézve tulajdonképpen csak a letelepedés helyének kizárólag piaci szempontok alapján való kiválasztását szolgálta, a fióküzletek illetve ügynökségek tekintetében azonban a liberalizáció előfeltétele is volt. Ennek alapján lehetett ugyanis kötelezővé tenni a tagállamok számára a letelepedés e formájának engedélyezését. Arra, hogy ez miért okozhatott problémát, a fióküzlet illetve ügynökség más tagállamban lévő anyavállalkozásához fűződő szoros kapcsolata adja meg a választ. A tagállamok ugyanis saját állampolgáraik, mint potenciális biztosítottak megfelelő védelmét csak akkor látták garantálhatónak, ha a területükön tevékenykedő biztosító irányító szervei és vagyona joghatóságuk alatt van, s így felügyeleti eszközeikkel közvetlenül felléphetnek ezekkel szemben. Ez viszont csak a székhellyel rendelkező vállalkozás esetében valósítható meg teljes egészében, hiszen a fióküzlet illetve ügynökség mögött álló vállalkozás vagyona és irányítása más tagállamban található. A megoldást csak az kínálhatta, ha a biztosítók működési feltételeit minden tagállam számára elfogadható szervezeti és pénzügyi garanciákat tartalmazó módon egységesítik, s így az a tagállam is bizonyos lehet benne, hogy az anyavállalkozás megfelelően biztonságos háttérül szolgál, amelynek területén a fióküzletet vagy ügynökséget létrehozzák. Ezen felül még a tagállamok felügyeleti hatóságai közötti szoros együttműködés megteremtésére is szükség volt annak érdekében, hogy a letelepedés helye szerinti tagállam joghatósága alá nem tartozó anyavállalkozással szemben is alkalmazható legyen felügyeleti szankció a fiók vagy ügynökség működésében tapasztalt problémák esetén.

Az irányelv érdemben három kérdéskört szabályoz, a biztosítási tevékenység engedélyezését és az engedély visszavonásának eseteit, a biztosítási vállalkozások tevékenysége feletti felügyelet főbb kérdéseit, melyek közül elsődleges fontosságú volt a biztosítókkal szembeni pénzügyi követelmények szabályozása, s végül a felügyeleti hatásköröknek a biztosító tevékenysége által érintett tagállamok közötti felosztását és a felügyeletek egymás közötti együttműködését.

3.1.2.       Az első életbiztosítási irányelv (79/267/EGK)

Felépítése és tartalma megegyezik az első nem-életbiztosítási irányelv felépítésével, szabályai azonban három ponton különböznek, ezek:

  • az irányelv hatálya
  • az engedélyezési eljárás során benyújtandó üzletterv kötelező tartalma
  • a pénzügyi követelmények körében a szavatoló tőke tartalma és számítási módja

Ez az irányelv szabályozza ugyanakkor a kompozit (élet és nem-életbiztosítási tevékenységet egyaránt folytató) biztosítási vállalkozások tevékenységét, egy kompromisszumos megoldással lehetővé téve az irányelv hatályba lépésekor működő kompozit biztosítók ebben a formában való további tevékenységét, ugyanakkor megtiltva új kompozit biztosítók engedélyezését.

3.2.          Az irányelvek második generációja - A szolgáltatásnyújtás szabadságának részleges megteremtése.

3.2.1.       Az irányelvek második generációjának megszületéséhez vezető folyamat

Az irányelvek első generációja elért ugyan bizonyos eredményeket a letelepedés szabadsága terén, továbbra is megmaradt azonban az egyes biztosítási piacok elkülönültsége. A továbblépés kulcsa a szolgáltatásnyújtás, méghozzá a letelepedés nélküli, határokon átnyúló szolgáltatás nyújtásának szabadsága volt, melynek révén valóban egységes belső piac jöhetett létre.

Ez azonban már a letelepedésnél sokkal érzékenyebb terület volt a tagállamok számára, mivel a szolgáltatásnyújtás szabadsága valójában a területükön tevékenykedő biztosítók feletti kontroll elveszítését jelentette, hiszen egy másik tagállamban megtelepedett székhellyel és vagyoni eszközökkel is ott rendelkező biztosítóval szemben, amely csak biztosítási szerződéseivel jelenik meg, erre nyilvánvalóan nincs lehetőség.

Megjegyzendő, hogy az ebben az időben még érvényesülő jogalkotási koncepció szerint a Római Szerződésnek a szolgáltatásnyújtás szabadságát biztosító rendelkezése (59. cikkely) csak egy erről külön rendelkező és gyakorlásának részletes feltételeit tartalmazó irányelv meghozatalán keresztül lett volna alkalmazható a gyakorlatban. Ez pedig a felügyeleti szabályok további széles körű harmonizálását kívánta volna, hiszen a tagállamok csak akkor voltak hajlandók lemondani ellenőrzési jogukról a területükön tevékenykedő biztosítókra nézve, ha e felügyeleti szabályok megegyező (és hozzátehetjük magas) követelményeket támasztanak minden tagállamban az ott letelepedett biztosítási vállalkozásokkal szemben.

Érthető ennek fényében, hogy a Bizottság elsőként egy speciális területet, az együtt-biztosítást választotta arra, hogy ott a letelepedés nélküli szolgáltatásnyújtást lehetővé tegye, mivel e területen, annak nemzetközi jellege és a fedezett kockázatok típusa (jellemzően nagy ipari-kereskedelmi kockázatok) miatt valószínűsíthető volt, hogy a tagállamok ellenállása kisebb lesz.

A Közösség Bírósága azonban időközben arra az álláspontra helyezkedett, a Van Binsbergen ügyben, hogy a Római Szerződés 59. cikkelye közvetlenül - a végrehajtására szolgáló irányelv(ek) nélkül is - alkalmazható, tehát a tagállamok nem várhatnak a szolgáltatásnyújtás szabadsága előtti korlátok lebontásával az erre őket kötelező irányelv megszületéséig.

A nagy kérdés persze az volt, hogy jelenti-e ez a közvetlen alkalmazhatóság azt, hogy a vállalkozások, s így köztük a biztosítók minden további harmonizáció nélkül nyújthatnak szolgáltatásokat bármely tagállamban, anélkül, hogy ott letelepednének, amire a tagállamok válasza, finoman szólva nem volt egyhangú. Nagy-Britannia és Hollandia a Bizottsággal együtt arra az álláspontra helyezkedett, hogy a szolgáltatásnyújtás megkezdése sem letelepedéshez, sem pedig engedélyhez nem köthető, ezzel szemben a többi tagállam elsősorban arra való hivatkozással, hogy ez biztosított védelmi feladataik betöltéséhez szükséges azt kívánta elérni, hogy előírhassák a biztosító területükön való letelepedését, de legalábbis engedélyhez köthessék a tevékenység megkezdését.

A Bíróság döntése által teremtett új helyzet két irányba indított el folyamatokat a biztosításügyben. Egyfelől nyilvánvalóvá vált, hogy az együtt-biztosítás terén megalkotandó irányelvben nem lehet egyértelműen előírni a vezető biztosító letelepedését a kockázat helye szerinti tagállamban, hiszen ezzel elzárnák a Bíróság által éppenséggel közvetlenül hatályosulónak kimondott jog gyakorlásától. A „letelepedéspárti” tagállamok heves ellenállása miatt azonban végül mégis egy meglehetősen kétértelmű megfogalmazás került az irányelvbe. Megszületett tehát a szolgáltatásnyújtás terén az első kísérleti lépést megtevő irányelv a közösségi szintű együttbiztosításról (78/473/EGK), egy olyan beépített ellentmondással azonban, melynek kapcsán a két ellentétes álláspont közötti konfliktus nyílt kirobbanása csak idő kérdése volt. A másik fejlemény a Bíróság döntésén felbátorodott Bizottság kezdeményezése volt egy, a szolgáltatásnyújtás szabadságát átfogóan szabályozó azt a nem életbiztosítás más ágazataira is kiterjesztő irányelv megalkotására.

Több éven át tartó viták és számtalan munkacsoport közreműködése ellenére sem sikerült azonban feloldani azt az ellentétet, ami a két fent már jelzett érdekcsoport között húzódott, mivel egyikük ragaszkodott ahhoz, hogy a szolgáltatásnyújtás helyének tagállama továbbra is előírhassa a letelepedést és az engedélyezést, valamint erőteljes ellenőrzést gyakorolhasson a területén szolgáltatást nyújtani kívánó biztosítók tevékenysége felett, a másik viszont ezeket elfogadhatatlannak és a szolgáltatásnyújtás szabadságát értelmétől megfosztónak tartotta. A tárgyalások az 1980-as évek közepére holtpontra jutottak. Csaknem ezzel egyidőben az együttbiztosítási irányelv, pontosabban annak fent említett rendelkezése értelmezésében is vita alakult ki, a Bizottság és a „letelepedéspárti” tagállamok között, melynek hátterében ugyancsak az előbb vázolt konfliktus húzódott meg.

A Bizottság — álláspontjának érvényesítése végett — azon négy tagállam ellen, melyek az együttbiztosítási irányelv alkalmazása során nemzeti jogukban az engedélyezés, illetve a letelepedés követelményét fenntartották (Németország, Írország, Franciaország és Dánia) a vezető biztosítókra nézve, eljárást indított a Bíróság előtt a Római Szerződés 169. cikkelye alapján, arra hivatkozva, hogy a tagállamok nem módosították nemzeti jogukat az irányelvben foglaltaknak megfelelően.

A Bíróságnak lényegében azt a kérdést kellett megválaszolnia, hogy a szolgáltatásnyújtás helye szerinti tagállam előírhatja-e a szolgáltatást nyújtani kívánó vállalkozás letelepedését, illetve tevékenységét engedélyhez kötheti-e. A Bíróság ítéleteiben arra az álláspontra helyezkedett, hogy a letelepedés előírása nem lehetséges, de figyelemmel a biztosítás sajátosságaira, méghozzá elsősorban fogyasztó (biztosított) védelmi szempontokra, meghatározott feltételek fennállása esetén a szolgáltatásnyújtás helye szerinti tagállam a biztosító ilyen formában való tevékenységét engedélyhez kötheti. Ezen általános érvényű megállapítás mellett a további fejlődés megértéséhez az ítélet alábbi elemeit kell kiemelnünk.

Az engedélyezés révén az érintett tagállam a területén tevékenykedő biztosítóktól saját nemzeti jogszabályaihoz való alkalmazkodást követelhet meg, különösen a technikai tartalékok és a kötvényfeltételek tekintetében. A Bíróság azonban hangsúlyozta, hogy erre csak további, ezekre a kérdésekre is kiterjedő közösségi harmonizáció hiányában van lehetőség, rámutatott továbbá, hogy az engedélyhez kötöttség alapjául szolgáló fogyasztóvédelmi megfontolások sem állnak fenn a biztosítottak összességére nézve, így alkalmazása sem általában a biztosítás terén, hanem csak a védelem e formáját is igénylő biztosítottak vonatkozásában indokolt.

A Bíróság ítéleteivel nagyjából egyidőben került sor az Unió jogalkotási koncepcióváltására is, mely a teljes harmonizáció helyett csak az adott területen a tagállamok által nélkülözhetetlennek tartott kérdésekre szűkíti le az egységesítendő szabályok körét, ugyanakkor az e „legkisebb közös nevező” alapján módosított tagállami szabályozások egyenértékűként való kölcsönös elismerésére kötelezi a tagállamokat.

E két fejlemény együttes értékeléséből a Közösség számára a szolgáltatásnyújtás szabadságának biztosítás terén való megvalósítására nézve két stratégiai következtetés adódott.

Egyfelől nyilvánvalóvá vált, hogy a szabadságot két lépésben célszerű megvalósítani, először azon biztosítottakra nézve, amelyek a lakóhelyük vagy székhelyük szerinti tagállam védelmét nem igénylik, mivel itt további részletes harmonizáció nélkül is viszonylag gyorsan előre lehet lépni, majd ezt követően a szükséges jogegységesítés megvalósítása után válik lehetővé a határon átnyúló szolgáltatásnyújtás teljes körű felszabadítása.

Másfelől az is egyértelművé vált, hogy a még szükséges harmonizáció megvalósításához szükséges megjelölni azokat a kulcsfontosságú, elsősorban biztosított védelmi szempontból érzékeny területeket, melyek terén a felügyeleti szabályok egységesítését a tagállamok elengedhetetlennek tartják, s ha itt a szabályok által nyújtott garanciák minimumát sikerül a tagállamok számára elfogadható szinten meghúzni, további minden részletre kiterjedő harmonizáció nélkül megoldható lesz az egyes tagállamok felügyeleti szabályainak megfelelő védelmet nyújtóként való kölcsönös elismertetése s ennek folytán a felügyeletnek teljes körben a biztosító letelepedésének helye szerinti tagállam hatáskörébe utalása, az ún. home country control szolgáltatásnyújtás szabadságának megvalósításához elegendő fokú bevezetése.

3.2.2.       A Második Nem-életbiztosítási Irányelv (88/357/EGK)

Ez az irányelv a fent említett megfontolások alapján a nem-életbiztosítás körébe tartozó kockázatokat felosztotta ún. nagy kockázatokra és ún. tömegkockázatokra, s az előbbire nézve megteremtette a határon átnyúló szolgáltatásnyújtás jogi kereteit, míg az utóbbiakra nézve fenntartotta a tagállamok jogát arra, hogy az azok fedezésére irányuló területükön folytatott biztosítói tevékenységet engedélyhez kössék.

A nagy kockázatok körébe az irányelv olyan biztosítási kockázatokat utalt, melyek jellegüknél fogva nagy biztosítottak, elsődlegesen gazdálkodó szervezetek által kötött biztosítási szerződések tárgyát képezték (pl. tengeri, légi, vasúti és szállítmánybiztosítás) illetve amelyekre egy megadott gazdasági nagyság feletti méretű, „nagy” biztosított köt biztosítást.

Az irányelv rendelkezései közül a tevékenység engedélyezésének szabályairól kell röviden említést tennünk, hogy világossá váljék, milyen módon történt a letelepedés nélküli szolgáltatásnyújtás jogi kereteinek megteremtése.

A nagykockázatok tekintetében a szolgáltatást nyújtani kívánó biztosítónak (ez lehet székhellyel rendelkező vállalkozás, akár fióküzlet vagy ügynökség) csupán informálnia kell a letelepedésének helye szerinti tagállam felügyeleti hatóságot e szándékáról, megadva, hogy hol és milyen kockázatokat kíván fedezni. A szolgáltatásnyújtás helyének felügyeleti hatósága részére pedig csupán a dokumentumokat kell benyújtania, melyekben a megfelelő illetékes felügyeleti hatóság igazolja, hogy a biztosító rendelkezik az előírt szavatoló tőkével, valamint hogy mely ágazatok művelésére van engedélye és hogy nem ellenzi a biztosító szolgáltatásnyújtási tevékenységét. A biztosító a dokumentumok benyújtásának időpontjától megkezdheti tevékenységét.

Látható tehát, hogy a biztosítónak sem letelepedése helyén sem pedig a szolgáltatásnyújtás államában nem kell engedélyt kérnie tevékenységének megkezdéséhez.

3.2.3.       A Második Életbiztosítási Irányelv (90/619/EGK)

Akárcsak nem-életbiztosítási párja, ezen irányelv is meg kívánta teremteni a letelepedés nélküli szolgáltatásnyújtást az életbiztosítás azon területén, ahol a biztosítottak nem igényelték a lakóhelyük szerinti tagállam védelmét.

Az elhatárolási szempont azonban itt nyilvánvalóan nem lehetett ugyanaz, mint a nem-életbiztosításnál, hiszen itt nincsenek nagy és tömegkockázatok, mivel jellemzően magánszemélyek állnak szemben a biztosítóval.

Ezért az irányelv e magánszemélyek védelmi igénye alapján szelektál, azt mondva, hogy azok felé nyújtható (életbiztosítási) szolgáltatás letelepedés és engedély nélkül, akik maguk kezdeményezik biztosítási szerződés megkötését más tagállamban letelepedett biztosítóval.

Ezen esetekben a biztosító ugyanazon feltételekkel, lényegében letelepedési helye tagállamának felügyelete alatt nyújthat határon átnyúló szolgáltatást, mint a nem életbiztosításban nagy kockázatok esetén.

A biztosított saját kezdeményezése azonban önmagában meglehetősen nehezen értelmezhető fogalom, ezért az irányelv részletesen szabályozza, mely esetek tekinthetők ilyennek.

Az irányelv érdemi szabályai egyebekben (szerződésre irányadó jog, felügyeleti együttműködés stb.) lényegében megegyeznek a Második Nem Életbiztosítási Irányelv rendelkezéseivel.

33.           Az irányelvek harmadik generációja - a szolgáltatásnyújtás teljes szabadsága

A szolgáltatásnyújtás szabadságának részleges megvalósítása után következő feladat ennek kiterjesztése volt az irányelvek által lefedett biztosítási ágazatok összességére minden kockázat tekintetében. Ezt még kiegészítette az a közösségi célkitűzés, hogy az egységes belső piac minél teljesebb megvalósítása érdekében az irányelvek második generációja által a nagy kockázatokra nézve a letelepedés helye szerinti tagállam felügyeletét (korlátozott home country control) megvalósító szabályozás helyett a Közösség egész területére kiterjedő hatályú egységes tevékenységi engedélyt (single licence) vezessék be, melynek lényege, hogy a biztosítási vállalkozás a székhelye szerinti tagállamban kapott tevékenységi engedély alapján a Közösség területén bárhol nyújthat letelepedés nélkül szolgáltatást, illetve nyithat fióküzletet vagy ügynökséget, anélkül, hogy a tevékenységével érintett más tagállamokban engedélyt kellene kérnie.

Ehhez azonban két irányban kellett lépéseket tenni. Egyfelől további, részletesebb harmonizációt kellett elvégezni mind az engedélyezés, mind pedig a működés feletti felügyelet, ezen belül is különösen a technikai tartalékok szabályainak körében, másfelől pedig szükség volt a biztosítók számviteli szabályainak egységesítésére, gazdasági teljesítményük és pénzügyi helyzetük összemérhetőségének megteremtése érdekében. A számviteli szabályok egységesítéséről külön irányelv született (91/674/EGK)

3.3.1.       A Harmadik Nem-életbiztosítási Irányelv (92/49/EGK)

Az irányelv értelmében a tevékenységi engedély kiadására kizárólag a biztosító székhelye szerinti tagállam felügyeleti hatósága illetékes. Az engedély alapján a biztosító bármely tagállamban jogosult fióküzletet, illetve ügynökséget nyitni (azaz letelepedni) vagy ott letelepedés nélkül szolgáltatást nyújtani. Ezzel a valamely tagállamban kiadott tevékenységi engedély az egész Közösségre érvényessé vált. Mind a fióküzlet, illetve ügynökség nyitásánál, mind pedig a határon átnyúló szolgáltatásnál csupán a székhely szerinti tagállam felügyeleti hatóságának irányelv által meghatározott körben való tájékoztatása szükséges, melyet az továbbít az érintett tagállamoknak.

Ezt azonban a tagállamok csak az engedélyezési feltételek (és a pénzügyi követelmények) részletesebb harmonizációja esetén és bizonyos fokú szigorításáért cserébe voltak hajlandóak elfogadni. Ezért két ponton kiegészítést nyertek az első irányelv székhellyel rendelkező vállalkozás alapítása esetén irányadó szabályai. A biztosítót egyfelől jó hírnévvel és megfelelő szakmai képzettséggel rendelkező személyek nek kell irányítania, másfelől pedig az engedély csak azután adható meg, hogy a biztosító tájékoztatta a felügyeleti hatóságot befolyásoló részesedéssel rendelkező tulajdonosainak személyéről és e személyek nem veszélyeztetik a biztosító alapos és körültekintő irányítását. Megjegyzendő, hogy e személyek kilétéről, illetve az abban beállt változásról a működés során is tájékoztatni kell a felügyeleti hatóságot.

További fontos változás, hogy e feltételek minden, az irányelv hatálya alá tartozó kockázatra irányadóak, megszűnt tehát a különbségtétel a nagy és a tömegkockáza­tok között.

3.3.2.       A Harmadik Életbiztosítási Irányelv (92/96/EGK)

Ennek szabályai az életbiztosítási üzletág sajátosságaiból fakadó eltérésekkel (pl. a technikai tartalékok körében) lényegében megegyeznek a harmadik nem-életbiztosítási irányelvben foglaltakkal.

IV.            biztosítási irányelvek és a hazai jogalkotás

Végezetül néhány szót arról, hogy az csatlakozási előkészületek lázában égő magyar jogalkotás milyen eredményeket ért el a biztosítás területén.

Az európai integráció az egységes belső piacot két módon, a termelési tényezők tagállamok közötti szabad áramlása előtti kifejezett akadályok lebontásában jelentkező „negatív" és a tagállamok jogrendszerében fennálló különbségek által jelentett közvetett korlátok jogegységesítésen keresztüli megszüntetésében megjelenő „pozitív" integráció révén kívánja elérni. Az integráció e két módja egymást kiegészítve szolgálja az egységes belső piac megteremtését.

Magyarország számára, csupán potenciális tag lévén, az akadályok lebontása a maga teljességében, különösen a szolgáltatásnyújtás szabadsága terén, időelőtti, így a hangsúlyt is a pozitív integrációra kell helyeznie, hogy jogrendszere az Unió számára elismerhető módon tartalmazza azokat a minimum standardokat, melyek lehetővé teszik a negatív integrációt. A fentiekben is láthattuk, hogy például a szolgáltatásnyújtás szabadságát megteremtő irányelv elfogadását a tagállamok milyen szorosan kötötték a felügyeleti minimum standardok egységesítéséhez.

Ennek a célnak a biztosítóintézetekről és a biztosítási tevékenységről szóló 1995. évi XCVI. törvény (Bit.) igyekezett minél teljesebb körben megfelelni, s azt mondhatjuk, hogy ez főszabályként sikerült is. Számos részletszabály azonban további finomításra szorul a tartalmi összhang megteremtése érdekében. A Bit 1997 évi módosítása, a fióktelep jogintézményének a magyar jogba való bevezetése kapcsán ugyanakkor lehetővé tette külföldi biztosítók számára, hogy Magyarországon fióktelep formájában is letelepedjenek és biztosítási tevékenységet folytassanak. Ezzel a letelepedés szabadsága lényegében megteremtődött, bár ezen a területen is szükséges lesz a szabályozás „finomhangolása" a csatlakozási előkészületek során.

A valódi kihívást ugyanakkor a szolgáltatásnyújtás szabadságának megteremtése fogja jelenteni, bár a tevékenységi feltételek harmonizáltságának foka miatt valójában itt is a jórészt technikai, a single licence rendszer működőképességének biztosításához szükséges módosításokra lesz szükség.