Living negotiable instruments. Substantive law of negotiable instruments in practice.

Author: Erika Tomori

download

Gazdaság és Jog,  1994/11 3-6

Élő értékpapírok
Anyagi értékpapírjog a gyakorlatban

Bár az értékpapírjog önálló diszciplínaként nem nyert még elismerést, az ide tartozó rendelkezéseket több jogterület is, például a polgári jog, társasági jog, pénzügyi jog magáénak vallja. Ugyanakkor az értékpapírjog témakörén belül van egy olyan terület, amely a gyakorlat során rengeteg kérdést vet fel, azonban szabályozása nem igazán megoldott: ez pedig az értékpapírok fizikai élete és a fizikai értékpapírok „megelevenedése”.
Tekintettel arra, hogy a Ptk. alapján a magyar értékpapírjog az értékpapírok fizikai létén nyugszik, a gyakorlat joghézag pótló szokványokat, szokásokat alakított ki. A jelen cikk célja, hogy - a szabályozással is egybefűzve - átfogó képet nyújtson a gyakorlat és a szabályozás együttéléséről, és így támogatást adjon a gyakorló jogászok számára.

1.      Az értékpapírok fizikai megjelenése

A Ptk. rendelkezései szerint [338/B § (1) bekezdés] „értékpapírban meghatározott követelést érvényesíteni, arról rendelkezni, azt megterhelni - ha törvény ettől eltérően nem rendelkezik - csak az értékpapír által, annak birtokában lehet”. Ez a szabály tükrözi azt a százéves gondolkodásmódot, ami a jogásztársadalmat a mai napig áthatja : ahhoz, hogy értékpapírról beszéljünk, szükséges annak fizikai megjelenése.

Ez a megközelítés a piac igényei oldaláról támadható, azonban a jogszabályok hatálya pillanatnyilag nem vonható kétségbe. Szükséges ezért, hogy mindenképpen megismerjük a hatályos szabályozást támogató gyakorlatot.

A fizikailag előállított értékpapírokkal kapcsolatban azonban azok „élete” során több gond is van: nem elég, hogy az értékpapírokat költségesen elő kell állítani, a szelvényeket vágni kell, az értékpapírokat biztonságos helyen kell őrizni, tárolni, kezelni, továbbá az értékpapírok forgalma esetén azok szállítására is sor kerül, nem beszélve a felmerülő egyéb kellemetlenségekről pl. az értékpapíron feltüntetett információk, jogok megváltozásáról, vagy az értékpapír elvesztéséről. Mindezek szerte a világon arra ösztönzik az értékpapír-forgalmazókat, hogy valamilyen módon megkíséreljék az értékpapírok fizikai forgalmának elejét venni és így csökkenteni az értékpapírok fizikai megjelenéséből fakadó költségeket és nehézségeket is. Ugyanakkor értelemszerűen az értékpapírok fizikai megjelenését kiváltó új rendszernek legalábbis mindazt biztosítania kell, amit a fizikailag előállított értékpapír biztosított: az értékpapír által a tulajdonosának nyújtott biztonságot, a legitimáló hatást, az értékpapír átruházásához kapcsolódó átruházó hatást stb.

A világon a fenti gondok megoldására két út alakult ki: az immobilizáció és a dematerializáció.

Az értékpapírok immobilizációja azt jelenti, hogy az értékpapír fizikailag előállításra kerül, azonban általában egy nagy összevont címletben, amely elhelyezésre kerül valamilyen központi értéktárban (Elszámolóház, Depó), és erről a letétbe helyezett értékpapírról vezetnek az értékpapír-forgalmazók illetve a bankok értékpapírnyilvántartási számlákat, amelyeken az értékpapírok tényleges forgalma bonyolódik. Ebben az esetben tehát a szabályozásnak nem kell megbirkóznia az értékpapír „papírtalanodásának” ellentmondásával, hiszen itt az értékpapír megvan, fizikailag megtapintható, csak éppen senki sem igényli.

A dematerializáció az immobilizáció meghaladása annyiban, hogy az egy nagy összevont címlet előállításának költségét is megtakarítja. Ebben a rendszerben azonban az értékpapír elveszíti valódi papír jellegét és megjelenését, csupán a bankjegy - számlapénz párhuzamhoz hasonló értékpapírszámlán létező értékpapír (ún. értékpapírszámla-követelés) formájában létezik. E rendszer már megkívánja a szabályozás nagyfokú garanciáit is, hiszen itt a központi letétkezelő „értékpapír-teremtési” képességgel rendelkezik.

A magyar értékpapírpiac a „későn jövők hátrányát” élvezi, amikor - bár viszonylag későn, de még - a múlt századi értékpapírjogi alapokon indulva kezdte meg az 1980-as évek elején az újbóli értékpapír-forgalmazást, és ismét meghonosította a piacon a lassan elfeledni vélt értékpapír-papírformát. Azok az országok, amelyekben az értékpapírjog csak napjainkban indult újra fejlődésnek (pl. Csehország), megvalósulhat és megvalósulófélben is van a dematerializáció, vagy legalábbis az immobilizáció (Lengyelország).

A követelmény természetesen az, hogy a szabályozás feleljen meg a piac által támasztott igényeknek, azonban ennek megalkotása csak az egyik feltétele a modern piac és forgalom bonyolításának, a másik feltétel a technika hozzárendelése a forgalomhoz.

Az értékpapír fizikai megjelenésében lehet egyedi és lehet sorozatpapír. Egyedi értékpapír a váltó, a csekk vagy a közraktári jegy; sorozatban kiállított értékpapír pedig a részvény, a kötvény, a kincstárjegy, a letéti jegy, a vagyonjegy stb. Az Értékpapírtörvény szerint [1990. évi VI. törvény 3. § c) pont] sorozatban kibocsátott értékpapír az, „amely az alapjául szolgáló jogviszonyból eredő jogokat és kötelezettségeket több azonos részre osztva, testesíti meg”.

2.             Az értékpapírok előállítása

A sorozatpapíroknál a róluk szóló egyedi jogszabályok általában külön is megfogalmazzák az előállítási kötelezettséget (pl. Gt. 236. §). E szabályok általában tartalmazzák azt, hogy az értékpapírt

  1. az értékpapírokra vonatkozó előírások betartásával
  2.  nyomdai úton kell előállítani.

Ugyanakkor a szabályozás más szintje sem tartalmaz többet sem az értékpapírok alakjáról, formájáról, sem az előállítás technológiájáról, engedélyhez kötöttségéről, az értékpapírnyomdákról, vagy a nyomtatás biztonságáról.
Emiatt ma csupán a kibocsátó ízlésétől és költségérzékenységétől függ az, hogy melyik értékpapírnyomdától milyen küllemű értékpapírt rendel meg.

Az értékpapírok ma Magyarországon A/3-as, A/4-es és A/5-ös formátumban készülnek. A hagyományok alapján - elsősorban a két világháború közötti tapasztalatokra támaszkodva - az értékpapír általában két részből áll:
a)             köpeny részből, amely maga a tényleges értékpapír,  és
b)            a szelvényívből, amely az esetleges kapcsolódó vagyoni jogok érvényesítéséhez           nyújt lehetőséget.
Az értékpapír köpeny része is két részből áll: az előlapból és a hátoldalból. Tekintettel arra, hogy a névre szóló értékpapírok esetében a hátoldal mindig az átruházó nyilatkozatok (forgatmányok, hátiratok) feltüntetésére, elhelyezésére szolgál, az a jogi gyakorlat, hogy az értékpapír kellékeként a jogszabályban meghatározott valamennyi elem az értékpapír előlapján szerepel. A kellékeknek a hátlapon való feltüntetése egyébként is csökkenti a befektetők biztonságát, hiszen a kibocsátó nagy valószínűséggel azokat a rendelkezéseket kívánja a hátoldalon feltűntetni, amelyek tényleges alkalmazását szeretné elkerülni. A kellékek feltűntetése pedig azért fontos, mert az az okirat, amelyről a kellékek bármelyike hiányzik - bár egyéb szempontok szerint érvényes polgári jogi kötelezettségvállalásnak minősülhet - nem lesz értékpapír.

Az értékpapírhoz kapcsolódó egyes vagyoni vagy egyéb jogok gyakorlása és érvényesítése nyomonkövethetőségének követelményére a gyakorlat a szelvények alkalmazásával válaszolt. A szelvényív az értékpapírhoz kapcsolódó, általában az értékpapírral megegyező nagyságú olyan okirat, amely az egyes vagyoni jogok gyakorlására szolgáló, egymástól elkülöníthető szelvényeket, pl. részvénynél osztalékszelvényeket, kötvénynél kamat- és törlesztőszelvényeket tartalmaz. A szelvények előállítása ugyanakkor - mivel az egész kérdéskört nem rendezi jogszabály - nem kötelező. A gyakorlatban előfordul, hogy pl. a részvény kibocsátója nem kér a részvényhez osztalékszelvényívet. Ez természetesen megoldható, ugyanakkor nem szabad elfeledkezni arról, hogy mi a szelvény funkciója: az, hogy az értékpapírból minden, az értékpapírhoz fűződő jog kitűnjön (visszagondolva a Ptk. szabályozására is). Ebből pedig az következik, hogy amennyiben az értékpapírhoz szelvényív nem tartozik, úgy az egyes vagyoni jogok gyakorlását magán az értékpapíron kell feltüntetni. így például a fenti részvény esetében magán a részvényen szerepel, hogy a részvényhez osztalékszelvénye nem kapcsolódik, az egyes években pedig az osztalékjog gyakorlását a részvényen felülbélyegzéssel igazolják: „Az 1994. évre járó osztalék felvéve” (a kibocsátó cégszerű aláírása).

Jogi szempontból érdekes kérdés, hogy vajon az osztalék- illetve kamatszelvények önálló értékpapírnak minősülnek-e, illetve önálló átruházásuk, forgalmuk megengedhető-e.

A gyakorlat oldaláról két válasz is született. Azok, akik a kamat- és osztalékszelvények önálló forgalmát ellenzik, álláspontjukat azzal indokolják, hogy e szelvények nem minősülnek önálló értékpapírnak (hiszen csak a kötvény és a részvény értékpapír a törvény szerint), tehát ezen okiratok nem lehetnek önállóan forgalomképesek sem.

A másik álláspont ezzel szemben az, hogy - bár ezek a szelvények természetesen nem minősülnek önálló értékpapírnak - önálló forgalmuk, átruházásuk ugyanakkor megoldható, hiszen itt nincs másról szó, mint egy követelés engedményezéséről. A részvény illetve kötvény tulajdonosa rendelkezhet az értékpapírból fakadó valamennyi joggal, így a jogosítványa arra is kiterjed, hogy a részvény illetve kötvény későbbi (esetleg évekkel később esedékes) hozadékát akár már ma eladja, követelését harmadik személyre engedményezze. A szelvény átruházása pedig nem más, mint ezen engedményezés egyszerű, formális gyakorlati megvalósítása.

Tekintettel arra, hogy a gyakorlat e kérdésre kétféle választ ad, az értékpapírok előállítása során általában egyértelműsíteni kívánjuk a szelvényekkel kapcsolatban a kibocsátó kívánságát. Amennyiben a kibocsátó meg kívánja tiltani a szelvények önálló forgalmát, úgy ezt a tényt mind az értékpapír, mind pedig maguk a szelvények rögzítik: „A részvény, az osztalékszelvények és a szelvényutalvány kizárólag együtt forgalomképesek.” Abban az esetben azonban, ha sem az értékpapír, sem pedig a szelvény nem tartalmaz megkötést, ugyanakkor a szelvény szövege szerint a szelvény „bemutatóját”, „átadóját” vagy „birtokosát” illetik meg az ott meghatározott osztalék- vagy kamatjogok, úgy álláspontunk szerint a kibocsátó nem tagadhatja meg, hogy a levágott szelvény bemutatójának, átadójának az osztalék, illetve a kamat, törlesztőrészlet összegét kiszolgáltassa.

Az értékpapírok mai előállítása során egyetlen fék, ellenőrzési pont létezik, ez is csupán a nyilvános értékpapír forgalombahozatal esetében. Az Értékpapírtörvény rendelkezései szerint [8. § (2) bekezdés] az értékpapír nyilvános forgalombahozatalához szükséges tájékoztató Állami Értékpapír- és Tőzsdefelügyelet általi jóváhagyásának megkérése esetén a jóváhagyás iránti kérelemhez csatolni kell az értékpapír tervezetét. E szabály nem konkretizálja, hogy az értékpapír tervezetét milyen formában kell a Felügyelethez benyújtani. Ennek megfelelően a Felügyelet általában elegendőnek tartja azt, ha az értékpapír jogi kellékeit tartalmazó okiratot a kibocsátó a tájékoztató mellékleteként benyújtja. Ugyanakkor ez a pont ellenőrzési lehetőséget is nyújthatna a Felügyelet számára: amennyiben itt vizsgálnák az értékpapír előállításának feltételeit (az előállító nyomda, alkalmazott technológia, biztonsági feltételek és elemek szempontjából), nagy valószínűséggel ellenőrzöttebb és biztonságosabb értékpapírok kerülnének a piacra.

3.             A felülbélyegzés

Az értékpapírok fizikai megjelenése esetén „életük” során szükségessé válhat az, hogy az értékpapíron feltüntetett információt módosítsuk, anélkül azonban, hogy az értékpapír bevonásra és újra előállításra kerülne. Ez a felülbélyegzés.

A Társasági törvény [Gt. 305. § (1) és (4) bekezdés] egy esetben ismeri a felülbélyegzés intézményét, akkor, ha a részvénytársaság az alaptőkén felüli vagyona terhére emeli fel az alaptőkéjét, az egyes részvények névértékének felemelésével. E rendelkezés szerint „a felülbélyegzés úgy történik, hogy a korábban kibocsátott részvényen nagyobb névértéket tüntetnek fel, a cégjegyzés szabályai szerinti aláírás mellett.” A felülbélyegzés igénye azonban más esetekben is felmerül a részvények „élete” során: amennyiben a társaság cégneve - akár összeolvadás, szétválás, akár egyszerű módosítás folytán - változik, ennek feltüntetése a részvényen garanciális jelentőségű. Ugyanígy fontos, ha a társaság alaptőkéjének csökkentését a részvény névértékének csökkentésével hajtják végre, hogy ezt a tényt maga a részvény tükrözze. Több esetben előfordult, hogy a bemutatóra szóló részvény névre szólóvá történő átalakítása is felülbélyegzéssel valósult meg, bár ez a részvény egyéb tartalmának módosítását is jelentette. Az 1945 előtti gyakorlatban nem volt ritka, hogy az értékpapír megterhelését is felülbélyegzéssel tüntették fel magán az értékpapíron (pl. „zálogul a …………………javára. Aláírás” majd utána: „A zálogból kiadva ……………………..javára, Aláírás /a Zálogjogosult/”).

A felülbélyegzés formájával kapcsolatban - figyelembe véve a Gt. idézett rendelkezését is - szem előtt kell tartani a felülbélyegzés indokát, célját: azt, hogy mindenki számára nyilvánvalóvá kell váljon a részvényen feltüntetett információk (kellékek) egyikének jelentős módosítása. Éppen emiatt a felülbélyegzésnek mindig nagy, elütő színű betűkkel kell szerepelnie a részvény előoldalán, lehetőleg fedve azt az információt, amelynek módosítására a felülbélyegzést teljesítették. Tekintettel arra, hogy a kibocsátó cégjegyzése általában eredeti formában történik, a felülbélyegzés - különösen az aláírás - nagy terhet jelenthet a kibocsátónak több ezer darab értékpapír felülbélyegzése esetén. E nehézség áthidalására két gyakorlati megoldás alakult ki: amennyiben az alapszabály ezt tartalmazza, úgy az értékpapíron a cégjegyzés is nyomdai úton kerül feltüntetésre, vagy pedig a kibocsátó cégét meghatalmazottak jegyzik, megbízás alapján.

4.             Az értékpapírok megsemmisítése

Köztudott, hogy az értékpapírok megsemmisítéséről külön jogszabály rendelkezik, amely azonban felemás módon éppen akkor keletkezett, amikor Magyarországon nem volt valóságos értékpapír-forgalom [105/1952 (XII. 28.) MT rendelet]. Ennek megfelelően a fenti jogszabály sajnálatos módon nem teljeskörűen és nem megnyugtató módon szabályozza a felmerülő problémákat.

A jogszabályban meghatározott eljárásra akkor kerül sor, ha az értékpapír nincs meg, elveszett vagy megsemmisült. Ebben az esetben az a személy, akinek állítása szerint utoljára birtokában volt az értékpapír jogosult az értékpapír letiltását, majd később megsemmisítését kezdeményezni a közjegyzőnél. Az értékpapír megsemmisítési eljárás mind bemutatóra, mind pedig névre szóló értékpapírok esetében megindulhat, amennyiben az értékpapír utolsó birtokosa valószínűsíteni tudja azt, hogy voltak értékpapírjai, és ezen értékpapírok eltűntek. Az eljárás célja az, hogy a közjegyző az eljárás végén nyilatkozatával pótolja az értékpapírban foglalt jogokat, illetve hozzásegítse az értékpapír birtokosát az értékpapírban foglaltjogok ismételt gyakorlásának lehetőségéhez. Amennyiben a bejelentő valószínűsíti az értékpapír birtokát, a közjegyző végzést hoz, amelyben az értékpapírt „letiltja”. E végzésben felhívja az értékpapír potenciális birtokosát, hogy az értékpapírt a közjegyzőnél egyéves határidővel mutassa be, ellenkező esetben az értékpapírt meg fogja semmisíteni. E végzést a közjegyző megküldi a kibocsátónak, tájékoztatja a bejelentőt, valamint mindazokat, akik a bejelentés alapján az értékpapírral kapcsolatba kerülhettek, továbbá hirdetményi kézbesítést alkalmaz.

Amennyiben az egyéves határidő alatt az értékpapírt akár a bejelentő, akár harmadik személy a közjegyzőnél bemutatja, a közjegyző az eljárást megszünteti, mivel annak feltételei nem állnak fenn. Amennyiben az értékpapírt a bejelentőtől különböző, harmadik személy mutatja be a közjegyzőnél, úgy a közjegyző a feleket kioktatja arról, hogy az értékpapír tulajdonjogával kapcsolatos jogvitájukban bírósághoz fordulhatnak, és általában 15 napra (a per megindításáig) az értékpapírt a közjegyző letétbe is veszi. Amennyiben a pert a felek nem indítják meg, úgy az értékpapírt annak adja ki, aki azt számára bemutatta.

Abban az esetben, ha az értékpapírt az egyéves határidőn belül nem mutatták be, a közjegyző az értékpapírt újabb végzéssel „megsemmisíti”, semmissé nyilvánítja, és felszólítja az értékpapír alapján kötelezett személyt, hogy az értékpapírban foglalt kötelezettségét a bejelentőnek teljesítse, illetve - általában tagsági jogokról szóló értékpapír esetében - arra szólítja fel a kibocsátót, hogy a bejelentőnek újabb, a megsemmisülttel azonos jogokat tartalmazó, de értelemszerűen eltérő sorszámú értékpapírokat szolgáltasson ki. Ezen eljárás következménye az lehet, hogy olyan jóhiszemű harmadik személy, aki ellenérték fejében szerzett értékpapírokat, azonban az értékpapírpiacon folyó megsemmisítési eljárásról nem szerzett tudomást, egyik napról a másikra „történeti” értékpapír birtokába kerül, mivel a nála lévő értékpapírokat harmadik személy megsemmisíttette. Amennyiben ebben az esetben az értékpapír tulajdonosa az értékpapírból fakadó jogait gyakorolni kívánja, úgy ráébredhet: a nála lévő értékpapírok értéküket vesztették. Ugyanakkor természetesen joga van arra, hogy azt a személyt, aki az értékpapírok megsemmisítése iránt intézkedett és átvette a kibocsátótól az értékpapírban foglalt követelés összegét, vagy az értékpapír helyett kiadott újabb értékpapírokat, polgári jogi úton kártérítésért perelje. Az eljárás eredményessége csupán a bizonyítás eredményességétől függ.

A hatályos megsemmisítési eljárási szabályozásnak több hiányossága, buktatója is van. Elsőként az, hogy csupán arra az esetre terjed ki a hatálya, ha az értékpapír hiányzik, nincs meg. Az az eljárás, amelynek során a meglévő értékpapírokat meg lehetne semmisíteni (pl. az értékpapírok cseréje, bevonása esetén), nem került szabályozásra.

A hatályos szabályozás lehetőséget ad arra, hogy a bemutatóra szóló értékpapír is - az említett közjegyzői eljárásban - pótlásra kerüljön. Ez a lehetőség óriási visszaélésekre teremt alkalmat, hiszen borzasztó nehéz bizonyítani egy vagy két év elteltével a bemutatóra szóló értékpapír útját, illetve azt, hogy az egyes tulajdonosok milyen jogcímen kerültek az értékpapír birtokába. A szakemberek közül többen vallják azt a nézetet, hogy a bemutatóra szóló értékpapírokat a bankjegyekhez hasonlóan kellene kezelni: aki a bankjegy birtokából kikerül, annak megsemmisítése és pótlása iránt nem indíthat  eljárást.

A szabályozás harmadik problémája a megsemmisítési határidő rendkívül hosszú volta. A rövid futamidejű -|értékpapírok az egy év alatt le is járnak, más értékpapírok esetében pedig az egy év alatt több, az értékpapírból fakadó jog gyakorlásának szükségessége is felmerül (pl. kötvénynél a kamat- és törlesztőszelvény beváltása, részvénynél pedig osztalékfelvétel illetve a közgyűlésen történő szavazás).

A szabályozás legnagyobb gyakorlati hátránya az, hogy nem segíti az értékpapír letiltási és megsemmisítési eljárásról szóló információk megfelelően gyors terjedését. A Közjegyzői Kamara és a Budapesti Értéktőzsde között született megállapodás szerint a gyakorlat az, hogy a közjegyzők megküldik a Budapesti Értéktőzsdének illetve a Központi Elszámolóháznak a tőzsdei illetve nyilvános értékpapírokat érintő letiltási és megsemmisítő végzéseket. A megnyugtató azonban az volna, ha e kötelezettséget jogszabály rögzítené és ehhez kapcsolódnának a letiltási-megsemmisítési határidők is.

Abban az esetben, ha az értékpapír fizikailag létezik, azonban annak megsemmisítése iránt kívánnak intézkedni, a jogalkalmazók - szabályozás hiányában - kiegészítő megoldáshoz folyamodnak. A bevonásra kerülő értékpapírt általában visszaszállítják az előállító nyomdába, ahol azok közjegyző jelenlétében fizikai megsemmisítésre kerülnek. A közjegyző pedig a megsemmisítésről a közjegyzői törvény alapján tanúsítványt vesz fel, amely közhitelűen igazolja azt, hogy az ott meghatározott értékpapírok a későbbiekben már fizikailag sem léteznek. Ilyen fizikai megsemmisítési igény merülhet fel akkor, ha például a kibocsátó a névre szóló részvényeit bemutatóra szólóvá alakítja át, vagy ha valamely részvénycsomag megrongálódott, de nem semmisült meg, ugyanakkor cserélése mindenképpen szükségessé válik. Abban az esetben, ha a kibocsátó eredetileg összevont címletű részvényeket állíttatott elő, és a későbbiekben az értékpapír-tulajdonosok azok felbontását kérik, szintén szükségessé válik az összevont címletű értékpapírok bevonása és megsemmisítése.

Bár a nyilvános értékpapírpiac valamennyi szereplője törekszik arra, hogy a nyilvános értékpapírok ne fizikai formában, hanem számla formájában létezzenek, meg kell barátkoznunk azzal a gondolattal is, hogy a kis sorozatban kibocsátásra kerülő, zárt körben forgalmazott értékpapírok nagy valószínűséggel még sokáig fizikailag is „élni” fognak. Emiatt nem csupán az szükséges, hogy a szabályozás a dematerializáció vagy immobilizáció új rendelkezéseivel bővüljön ki, hanem az is, hogy az értékpapírok fizikai megjelenése megbízható, biztonságos garanciákat is nyújtó szabályozásra épüljön.